Így kezdődött

Igazából nem is így. Valójában 10 éves koromban kezdődött. Akkor kaptam rá az ékszerkészítésre. Szinte bármiből, ami a kezem ügyébe akadt: kövekből, kagylóból, madártollból, erdei bogyókból. A nagyapám volt az én patrónusom. Nem mondhatjuk, hogy a mentorom, mert ékszerkészítésre nem tanított. De ezermester lévén nagyon örült annak, hogy az egyik unokája hajlandóságot mutat az alkotásra. Tőle kaptam az első szerszámaimat. Tőle kaptam a legtöbb elismerést, biztatást. És valószínűleg tőle örököltem azt a fajta megszállottságot, ami nélkül a kreatív késztetés hamar zátonyra fut. Emlékszem, ahogy éjszakákon át, a takarómat a fejemre húzva (hogy a szüleim ne vegyék észre) egy zseblámpa fényénél fúrtam, farigcsáltam. Addig, amíg olyan nem lett, amilyennek elképzeltem.

Hogy volt-e hozzá tehetségem? Talán. Utólag nehéz megmondani, hogy a végeredményben mennyi a tehetség és mennyi a kitartás. Mindenesetre hamar felfigyeltek a munkámra. Konkrétan egy iparművészeti üzletet vezető hölgy, aki meglátta a nyakamban az egyik saját kezűleg készített nyakláncomat és megkérdezte, tudnék-e eladásra is készíteni ilyeneket. Már hogyne tudnék! Így aztán elkezdtem nyakláncokat készíteni neki, ő pedig az üzletében forgalmazott ruhákkal együtt árulta őket. Ez egyszerre adott okot az elégedettségre és ösztönzött a fejlődésre. Nagyon büszke voltam rá, hogy tiniként a hobbimmal pénzt is keresek.

Aztán az élet felkapott és tovább vitt. Én pedig lassan megfeledkeztem az ékszerkészítésről. Mintha az szigorúan a gyerekkoromhoz tartozott volna és most, hogy már nem voltam gyerek, tőle is el kellett volna köszönnöm. Néhány évig a lovak iránti szenvedélyem uralta az életemet. Majd 19 évesen szemfájdítóan éles fordulatot vettem és elmentem egy fővárosi bankfiókba dolgozni.

Ez az időszak nem tartott sokáig és mai fejjel visszagondolva rá elég ambivalens lépés volt. Egyfelől, ha van valami, ami távol áll tőlem, ami nem én vagyok, az éppen a pénz és a pénzintézetek világa volt. Másfelől viszont nagyon is szükségem volt erre a kitérőre, hogy egy kicsit jobban megismerjem ezt a világot. Addig az a fajta sztereotip művészlélek voltam, aki élből utasította el az anyagi javakat. Ha nincs ez a két év, akkor ma jó eséllyel én is a meg nem értett művészek táborát gyarapítom. A művészet fontos és ez adja az életem értelmét. De fontos a gyakorlatiasság is. Sok tehetséges ember küzd azzal, hogy nem képes a földön járni, miközben a fejét a felhők felett tartja. Nem is könnyű. De hiszek abban, hogy a művészet, az alkotás nem öncélú. Az a küldetése, hogy formálja a világot, az emberek ízlését, értékrendjét, gondolkodásmódját. Ezt pedig csak akkor tudja megtenni, ha a művész, az alkotó ember sikeres valamelyest. A meg nem értett művész olyasvalaki, aki képtelen hatni a környezetére - ezzel viszont pont a művészet küldetésének beteljesítését lehetetleníti el. Nem elég, ha valaki tehetséges művész. Tudnia kell boldogulni a világban. Akkor is, ha olyan, amilyen. Akkor is, ha jóval anyagiasabb annál, mint ami a művész lelkének jól esne.

Ez a két év tehát rendkívül hasznosnak bizonyult. De ezt inkább utólag tudom, akkor nem feltétlenül éreztem annak. A leghasznosabb pedig akkor volt, amikor a legkevésbé éreztem így. A Balázs Kata Ékszer léte egy banki ügyfelemnek köszönhető. Az ő fotója szerepel a szótárban az “arrogancia” címszó mellett. Az, hogy kibírhatatlan volt, távolról sem írja le az élményt. Egy húszéves, lényegében még kezdő ügyintéző számára maga volt az Armageddon. És ezért ma végtelenül hálás vagyok neki.

Történt ugyanis, hogy egyik találkozásunk alkalmával túlfeszítette a húrt. A részletekben most nem vesznék el, legyen elég annyi, hogy ha egy szimpla sírógörccsel letudhattam volna az affért, akkor a dolog szóra sem érdemes. Ennél sokkal rosszabb volt. Úgy éreztem, hogy ha nem teszek valamit, akkor tartósan károsodik az idegrendszerem. A gyilkosság lehetőségét az erkölcsi érzékem, az öngyilkosságét pedig az életösztönöm zárta ki. Maradt az, hogy megcélzom a legközelebbi gyógyszertárat és Xanaxot vacsorázok. Vagy… Vagy keresek a közelben egy kreatív hobbi szaküzletet, kifosztom, aztán kifestek magamból minden feszültséget.

Elveimmel ellenkezik, így nem a Xanax győzött. Festeni kezdtem. Először mindenféle használati tárgyra. Majd egyszer csak eszembe jutott gyerekkori szenvedélyem. Az ékszerkészítés. Amit szorosan követett ez a gondolat: miért ne ötvözhetném a kettőt? Nyilván nem találtam ellenérvet.

De ha festett ékszereket akarok készíteni, a természetből kell választanom hozzá az alapanyagot. Ezt minden bizonyossággal tudtam. Így esett a választásom a gyöngyházkagylóra, ami a természet egyik legfinomabb anyaga. Állítólag már az indiai védikus himnuszok is említik, pedig azok 50 ezer évesek. Aztán jött a megfelelő festési technológia kikísérletezése. Ez egy évet vett igénybe. Egy év nem hosszú idő, de ha mindennap ugyanazzal foglalkozol, akkor nem is rövid. A lényeg, hogy végül minden összeállt. Megszülethetett a Balázs Kata Ékszer. És megkezdődött az utazás, Ami már 20 éve tart. De biztos vagyok benne, hogy igazán csak most kezdődik.