Fairien

A történetmesélés nyilvánvaló célja, hogy elmeséljen egy történetet. Amikor nincs ilyen - az elég nehéz ügy. A Fairien születését pedig nem tudom konkrét történethez kötni. Attól kezdve, hogy elkezdtem ékszereket készíteni és festeni, nem volt kérdés, hogy olyanok is szülessenek majd, amelyek valamilyen módon lovat ábrázolnak. A lovak szeretete az életem alapértékeihez tartozik. Ha nincs ló, azon semmilyen szamár nem segít.

Ez a vonzalom velem született. Ehhez képest furcsa, hogy csak 14 éves koromban ültem először lóra. Főleg a mai világban, amikor már 2-3 éves gyerekeket hordanak lovagolni. De attól, hogy első találkozásunk ilyen sokáig váratott magára, kötődésem többféleképpen is kiütközött. Gyerekkoromban előszeretettel hordtam például lovaglónadrágot, amit a saját, ékszerkészítésből származó pénzemből vettem. Furcsa divathóbortomat édesanyám tűrte ugyan, de nem nagyon értette. Miért kell nekem lovaglónadrágot hordanom, pláne abban járni iskolába? Én pedig nem nagyon tudtam elmagyarázni neki.

Végül aztán megtörtént. Lóra ültem - és pár évig le se akartam szállni róla. Olyannyira nem, hogy csatlakoztam egy lovas közösséghez és a lovaglás, a lovakkal való törődés határozta meg a mindennapjaimat. Nagyon szép időszak volt, itt ismertem meg életem szerelmét is. Aztán tovább léptem, de a lovak iránt érzett rajongásom megmaradt.

Amikor ékszert készítek, mindig ott van bennem a gondolat, hogy ezt én nemcsak úgy a vakvilágba készítem. Én ezt az ékszert valakinek szánom. Nem egy konkrét személynek, hanem valakinek, aki majd azonosulni fog vele. Akinek illik a személyiségéhez. Aki majd felpróbálja az ékszert és magára ismer benne.

A Fairien a szabadság szerelmeseinek készült. Azoknak a nőknek, akiket nem lehet megzabolázni. Sok párkapcsolatban megfigyelhető, hogy vagy az egyik vagy mindkét fél megpróbálja birtokolni a másikat. Mintha összetévesztenék a szerelmet a tulajdonlással. Azoknál a nőknél, akik majd a Fairient magukénak érzik, ez szóba sem jöhet. Az ilyen nőt úgy tudja a férfi szeretni, ha csodálja. Amikor így szeretsz valakit, abban az a különleges, hogy meg sem próbálod birtokolni. Az igazi szerelem nem ketrecbe zárás, hanem önmagunk odaadása.

Szeretem a lovakat. A kezességüket éppúgy, mint a makrancosságukat és a betörhetetlenségüket. Az alázatukat éppúgy, mint a büszkeségüket. A ragaszkodásukat éppúgy, mint az önállóságukat. De a legjobban azt szeretem bennük, hogy csak annyira tudod a társaddá tenni őket, amennyire meghagyod a szabadságukat. Ha bezárod és megtöröd, azzal megölöd a lelküket is. Ami végül marad, az talán szolgaian engedelmes és pont úgy néz ki, mint egy ló - de a lényeg, az ami miatt az ember egykor beleszeretett a lóba, már rég elveszett. Ugyanebben rejlik a Fairien-nők paradoxona is: éreztesd velük, hogy szabadok és akkor ragaszkodni fognak hozzád.