Szemlélődés

Egy időben állandó vendégei voltunk a budai várban minden év augusztusában megrendezett Mesterségek Ünnepének. Szerettünk idejárni, kicsit olyan volt, mintha időgépbe ültünk volna, ami visszaröpített minket a középkorba. A helynek is, a rendezvénynek is különleges hangulata volt. A különleges hangulatot pedig különleges élmény tette még különlegesebbé.

A bácsi valahol a közelben lakhatott. Mindig egyedül volt, lassan, nehézkesen mozgott. Minden lépésén látszott, hogy olyan csatát vív a korral, ami ugyan még nem ért véget, de a kor már lényegében megnyerte. Ám az is látszott rajta, hogy bár tudatában van a vereségnek, mégsem adta fel a harcot. Olyan, már-már arisztokratikus tartás áradt belőle, amit időnként lehet idős embereken látni és ami mindig elbűvöl. Erre szokás mondani, hogy “méltósággal megöregedni”. Amikor ilyen öregeket látok, mindig eszembe jut, mekkora különbség van az elfogadás és a beletörődés között.

Kicsit a nagyapámra emlékeztetett. Sajátos kettősség jellemezte. Miközben a tartása még mindig acélosságot sugárzott, a megszólalása szelid és kedves volt. Mindig célzottan hozzánk jött. Megkérdezte, megnézheti-e az ékszereket s hogy nem baj-e, ha nem vesz semmit. Biztattam, nézelődjön csak kedvére és egyáltalán nem gond, ha nem vásárol. Sosem zavart, ha valaki csak nézelődni jött oda, a bácsi pedig annyira rokonszenves volt, nem lehetett nem megkedvelni.

Így hát nekilátott, hogy végigleltározza a kínálatunkat. Szó szerint, mert egyetlen darabot sem hagyott ki. Egyesével mindegyiket a kezébe vette, hosszasan megszemlélte, az arcáról pedig sütött a gyönyörűség. Közben újra és újra elnézést kért, amiért itt zavarog, én pedig újra és újra megnyugtattam, hogy nem zavar, nézelődjön bátran. Nem tudtam folyamatosan vele foglalkozni, mert a vásárlók egymás után jöttek. De amikor kaptam egy kis szünetet, visszatértem hozzá. Nem sokat beszéltünk. Ő az ékszerekben gyönyörködött, én pedig az ő gyönyörködésében. Néha felsóhajtott, hogy mennyi szépség van itt. Kicsit úgy tűnt, mintha megpróbálna minél többet magába szívni. Mintha a lelkét táplálná vele.

Ahogy ott álltam és figyeltem, eszembe jutott valami. Szemlélődés. Ez az, amire csak a nagyon pici gyerekek és az idős emberek képesek. Akiknek még nem kell és már nem kell rohanniuk sehova. Akik megengedhetik maguknak, hogy átéljék a pillanatot. Hogy megfigyeljék, megtapasztalják a legapróbb részleteket is. Mi, akik átutazóban vagyunk a két állapot között, rendszerint már nem engedjük meg magunknak ezt a luxust. A nagyanyámra gondoltam, akin a halála előtt ugyanezt az elmélyülést figyeltem meg. Akkor azt nagy tanításként éltem meg. Ráébresztett arra, mennyire fontos, hogy képesek legyünk megállni és megszemlélni a világot magunk körül. Hogy magunkba szívjuk az élményt, a tapasztalatot. Hogy tudjunk ott lenni, ahol vagyunk. Ez mindig is fontos volt. De most, ebben a “nincs idő a fejfájásra” kultúrában még fontosabb, mint valaha.

Abban a pár évben, amíg részt vettünk a Mesterségek Ünnepén, a bácsi mindig meglátogatott minket. Aztán más irányt vett az életünk és nem találkoztunk többet. Nem tudom, mi lehet vele, talán már nem is él. Legalábbis nem köztünk. De, ahogy a mondás tartja, senki sem hal meg igazán, amíg él az emléke. Az övé pedig él.