Összekapcsolódás

Péntek reggel volt, úgy 10 óra körül járhatott. Az időjárás a december elején megszokott arcát mutatta: száraz, enyhén csípős hideg emlékeztetett mindenkit arra, hogy már hivatalosan is tél van. A Vörösmarty téri vásár még csak ébredezett, az árusok a portékáikat rendezgették és úgy általában, a napi ritmust próbálták felvenni. Vásárlók még csak mutatóba akadtak itt-ott, a tér főleg járókelőkkel volt tele. Az igazi roham majd csak valamikor ebéd után indul. Aztán, ahogy közeledünk a karácsonyhoz, egyre korábban és korábban kezdődik majd. De most még nem tartottunk ott.

A nő valahol az ötvenes évei elején járhatott. Rövid, enyhén hullámos barna haja volt és szürke kabátot viselt. Ránézésre irodai adminisztrátornak tippeltem. Látszott rajta, hogy nem a felső tízezerhez tartozik. De az is, hogy nem gyári munkás. Régebben azt mondtuk volna rá, hogy értelmiségi. Nem gyors, de határozott léptekkel haladt, egyértelmű volt, hogy csak az útja viszi erre, nem vásárolni jött. Ahogy az arcára néztem, még abban sem voltam biztos, tudja-e egyáltalán, hogy éppen egy vásár zajlik körülötte. Testben itt volt, lélekben teljesen máshol járt.

Még valami látszott az arcán. A boldogtalanság. Nem drámai boldogtalanság, mint amikor valakit éppen elhagytak. Azt a “próbálom elrejteni, hogy az élet már rég nem jelent örömet a számomra” fajta arcot viselte. Túl sokan viselnek ilyen arcot. A karácsony közeledtével pedig különösen rossz érzés ilyen arcokat látni. Mintha az a gyerek, akik egykor voltak, aki annyira várta a karácsonyt és örült az életnek, már meghalt volna. Pedig ugyanaz az ember. Kicsit nagyobb, kicsit megviseltebb test. De ugyanaz a lélek.

Csendben figyeltem, ahogy a nő elhalad a bódénk előtt. Látszólag tudomást sem vett sem rólam, sem az enyhe decemberi szélben lustán hintázó nyakláncokról. Talán oda igyekezett, ahol a gondolatai jártak. Mindenesetre biztosnak tűnt, hogy pár másodperc múlva eltűnik a látóteremből, én pedig hamarosan meg is feledkezem róla. Két ember útja életük egy adott pontján keresztezi egymást, de ennek semmi nyoma nem marad. Aztán a nő váratlanul megállt.

Az egyik nyakláncomat nézte. De úgy, mint aki most ébredt álmából. Mintha most tudatosult volna benne, hol is van valójában. Nem szóltam semmit. Többször láttam már ilyet, magamban összekapcsolódásnak neveztem el. Mintha a nyaklánc valamiféle megmagyarázhatatlan módon megszólította volna. A nő pedig csak állt és nézte. A szemei lassan könnybe lábadtak. A könny pedig engedett a gravitáció hívogatásának és lassan, komótosan végiggördült az arcán.

Még mindig nem szóltam semmit, csak leakasztottam a nyakláncot és a kezébe adtam. Egy tipikus vásárló ilyenkor felpróbálta volna, hogy megnézze, hogy áll rajta. De tudtam, hogy itt nem ez fog történni. Valami sokkal mélyebb dolog játszódott a szemem előtt. Mint amikor valaki egy rég elveszettnek hitt barátra vagy rokonra bukkan. Ott álltunk egymással szemben. A nő a kezében tartott nyakláncra meredt és csendben, egy hang nélkül sírt.

Aztán a szavak is feltörtek belőle. Szabadkozni kezdett, hogy ne haragudjak, nagyon szégyelli magát, nem is érti, mi történt vele. Amúgy is, munkába kell mennie, eszébe se jutott, hogy vegyen bármit is. De meglátta ezt a nyakláncot és… Még sosem történt vele ilyesmi, de most úgy érzi, mintha… Mintha ez a nyaklánc azért lenne itt, hogy ő megtalálja. Mintha lenne bennük valami közös. Mintha az a lánc megmutatna valamit, ami ott van benne is. Csak ő már rég nem tudja megmutatni.

Megnyugtattam, hogy nem ő az első, akivel ilyesmi történik. Hogy nincs miért szégyellnie magát, mert alkotó emberként ennél szebb ajándékot nem is kaphatnék az élettől. Amikor az ékszereimet készítem, hiszek abban, hogy minden darabnak küldetése van. Hogy van valaki, valahol a világban, aki pont erre vár. Akinek szüksége van rá, hogy a segítségével jobban megmutathassa önmagát. Azt a benső önmagát, akit nem látunk, csak érzünk.

Beszélgettünk még egy kicsit, de az fel sem merült, hogy akarja-e a láncot. Ez már abban a pillanatban eldőlt, amikor megállt a bódénk előtt. Aztán elbúcsúzott tőlem és tovább indult. De mintha megváltozott volna a járása, a tartása. Mintha a gondolatai egy jobb helyet találtak volna maguknak. Néztem egy darabig a lassan távolodó alakját és arra gondoltam: talán az a kisgyerek, aki egykor annyira tudott örülni az életnek, talán mégsem halt meg. Boldog Karácsonyt!