A róka

Gyönyörű helyen lakunk. A Zselic egy olyan kis zugában, ami egyáltalán nincs távol a környező településektől, mégis olyan, mintha egy másik világba csöppennél. Ez a mi személyes Völgyzugolyunk. Mondanám, hogy mennyire szerencsések vagyunk, de az igazság az, hogy nagyon-nagyon hosszú ideig kerestük. Amikor pedig megtaláltuk, azonnal tudtuk, hogy HAZATALÁLTUNK. Számunkra, akik rajongunk a természetért, tényleg egy igazi kincs.

A természet közelsége pedig folytonos, élő kapcsolatot jelent. A növényekkel és az állatokkal. Például a rókákkal. Ez a történet is egy rókáról szól. Vagy kettőről. Előre szólok: ne várj hollywoodi csattanót vagy Agatha Christie-szerű fordulatot a végén. Ez csak egy élmény. Ami akkora hatással volt rám, hogy meg szerettem volna osztani.

A történet évekkel ezelőtt kezdődött. Józsi egy rendezvény miatt hosszú ideig távol volt. Így se kocsimozgás, se nyűzsgés, csak én festettem otthon, egyfajta átszellemült burokban. Tavasz volt, a természet éledezett és bontogatta színeit, illatait.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy fiatal róka játszik a réten, szöcskékre vadászik, és boldogan ugrabugrál. Mindezt olyan közel a házunk teraszára nyíló nagy üvegajtóhoz, hogy tökéletesen meg tudtam figyelni. Másnap visszajött, aztán újra és újra, mindig ugyanabban az időben. Néha felugrott az ereszcsatorna alatt lévő fahordó szélére, amit az esővíz felfogására tettünk oda és ivott belőle. Máskor meg egészen közel jött a teraszhoz.

Elragadó és megérintő pillanatok voltak, az élmény egy egész hónapig elkísért. Aztán Józsi hazajött, vele pedig a nyüzsgés is visszatért a házhoz, így a róka távolabbra húzódott.

A történet tavaly folytatódott, egy decemberi éjszakán. A műhelyemben dolgoztam. Ez - főleg karácsony előtt - nem szokatlan. Az ékszerkészítés elmélyült tevékenység, kevés mozgást és sok koncentrációt igényel. A házban ennek megfelelően csend uralkodott. Egy kevés fényt leszámítva sötét is volt.

Ahogy ott ültem és dolgoztam, egyszercsak zajt hallottam az ablak felől. Felkaptam a fejem és megláttam. Egy róka volt. Felugrott az ablakba. Ez önmagában is különösen hatott. Miért ugrik fel egy róka az egyetlen fényt adó ablakba az éjszaka kellős közepén? Mit kereshetett, mit remélhetett?

Ám a döbbenet ezután következett. A róka egyenesen rám nézett. Én pedig őrá. És ahogy a tekintetünk összekapcsolódott, történt valami. Mintha a tudatunk, a lelkünk is összekapcsolódott volna. Nem szeretnék misztifikálni, egyszerűen úgy érzem, ez kommunikáció volt. Annyira a hatása alá kerültem, hogy hiába feküdtem le, nem tudtam elaludni.

Januárban aztán az egyik barátnőm, akivel megosztottam a történetemet, felhívta a figyelmemet egy élményfestő foglalkozásra, ahol mit ad Isten, a róka volt a téma. Persze, hogy jelentkeztem. Nyolcan voltunk a teremben, legalábbis amíg el nem kezdtünk festeni. Mert akkor a külvilág megszűnt létezni. Csak én voltam, az ecset, a vászon és a róka. Minden érzésemet, élményemet belefestettem ebbe a képbe. Hogy mit akart a róka? Akart egyáltalán valamit vagy csak kíváncsi volt? Nem tudom. Úgy érzem, megnyitott bennem valamit, önmagamról tanított. Hogy hogyan, azt ne kérdezd. Nem lehet mindent szavakkal leírni. Különben minek volna művészet?